"Carpe Diem."

Teljes név: Nikko Colby
Becenév: Nik, Nikkie, Colby, édespofa, bármi
Születési hely, idő: Észak-Dakota, 1988. október 21. (32 éves)
Horoszkóp: mérleg
Foglalkozás: általában alkalmi, rövidtávú munkákat vállal, RH-ban éppen baristaként dolgozik
Faj: tisztavérű vérfarkas (falkatag)

Karakter arca: Maxwell Zagorski
Magasság: 187 cm
Szemszín: zöld
Hajszín: szőke
Egyéb: Néhány centiméter hosszú, közel függőleges heg a jobb csípőcsontja felett, valamint a bal alkarján több apró heg fut körbe övszerűen; egyik sérüléséről sem szívesen mesél. Emellett bőr láncon farkasfog lóg a nyakában, amit soha nem vesz le emberi alakjában.

Jó tulajdonságok:
- játékos: imád nevetni és nevettetni, folyton arra törekszik, hogy mások jól érezzék magukat körülötte. Nem veti meg a játékot, a vicceket, a kisebb csínyeket, farkasként is állandóan hempereg, birkózik a társaival, ezt a játékosságot pedig emberként sem igazán veti le magáról.
- jó megfigyelő: bár a szociális skilljei nem a legjobbak, annál élesebb a látása és a hallása. Kiszúrja, ha a környezetében nem stimmel valami, idejekorán észleli a veszélyt, a gyanús körülményeket.
- áldozatkész: nem ismer határt, ha a szeretteiről van szó, és nála ez teljesen ösztönös. Nem szokott gondolkodni, méltó-e bárki is a környezetében a szeretetére, hanem rögtön segít, ha kell. Ugyanígy ismeri a kötelességeit, a feladatait és hajlandó áldozatot hozni egy nagyobb cél elérése érdekében.

Rossz tulajdonságok:
- impulzív & hiperaktív: fokozott érzékeinek köszönhetően az ingerek éltetik, a szagok, illatok, neszek, ízek, a tapintás. Képtelen betelni az új környezettel, és gyakoriak a hangulatingadozásai is. Könnyen idomul a környezete energiáihoz, ha feszültek körülötte, hajlamos ő is robbanni, a nyugalomba viszont egyből beleolvad. Az impulzivitáshoz örök nyughatatlanság és hiperaktivitás is társul, folyton pörög, képtelen sokáig nyugton maradni, állandóan beszélnie kell, mozognia, kapcsolatot teremtenie másokkal. Nem telhet el úgy nap, hogy ne változott volna át, különben még kevésbé fér bele a bőrébe.
- figyelmetlen: bár nem vezérli rossz szándék, sajnos a figyelmetlenség erősen jellemző rá. Nehezen olvas a szociális és érzelmi jelekből, nem látja, ha valakinél túlfeszíti éppen a húrt, ahogyan azzal sincs tisztában, mik azok a témák, amikről nem illik valakit faggatni. Későn veszi észre, ha megbántott valakit, vagy ha tényleg mérgesek rá. Ugyanilyen figyelmetlen a környezetével is, sokszor szeleburdi, lever ezt-azt maga körül, ha a lelkesedés elragadja.
- rendetlen: a káosz tökéletlen definíciója. Mivel a legtöbb idejét farkas alakban töltötte egész életében, nehezen boldogul emberként a renddel. Mindent szanaszét dobál, mindenbe beleeszik, aztán ott hagyja... Lehetetlen hosszú távon együtt élni vele, annyira kupis. Ez a rendetlenség a jellemére is igaz, sokszor kaotikus, sokszor bosszantó, sokszor pimasz. Szeret kizökkenteni másokat.

Mindenki látott már kölyökkutyát: hiperaktívabbak, mint a túlcukrozott gyerekek, mindent és mindenkit kérdés nélkül körbenyalnak, a legkisebb zajra is megriadnak, ez mégsem töri le a lelkesedésüket. Mindenhova felmásznak, mindenbe beleülnek, ha már rég az arcodba tolták magukat, akkor is csak egyre közelebb és közelebb furakodnak hozzád - Nikko pont ilyen. Az élete java részében farkasok közt, farkasként szocializálódott, így nem ismeri a személyes tér fogalmát, sem a tapintatosságot. Ha kíváncsi valamire, megkérdezi, ha akar valamit, megteszi, ha beszélget valakivel, rögtön fizikai kontaktusra törekszik, és legtöbbször nem veszi figyelembe, mások ehhez hogyan idomulnak. Mindenkivel barátságos és segítőkész, és igen, ha étellel kínálod, habozás nélkül követ téged bárhova, ahogy azt is elvárja, hogy folyamatosan szeretgessék, dicsérjék, visszajelzéseket kapjon.
Botorság lenne azonban megfeledkezni róla, hogy minden kutya egyszer farkas volt. Természeténél fogva bizalmatlan; igen, egy adott pontig borzasztóan aranyos és közvetlen másokkal, de ez kimerül felszínes dolgokban. Attól még, hogy hamar megkedvel másokat, nem biztos, hogy bízni is fog bennük. Mélyebbre csak keveseket enged, és hozzájuk foggal-körömmel ragaszkodik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár sokszor jóhiszeműnek látszik, valójában éleseszűbb, mint azt kinézik belőle. Nem dől be mindennek elsőre és örömmel piszkál másokat, ha abban szórakozását leli. Ha azonban hűséget fogad, biztos lehetsz benne, hogy haláláig tartani fogja.

- A-Apa azt mondta, az erdőnek ez a része elátkozott, és egyetlen farkas sem jöhet erre...
Egy ág megreccsent tőlünk balra, mire Shaun vékony hangja nyüszítésbe fulladt és mindkét kezével belecsimpaszkodott a karomba. Futó oldalpillantást vetettem sápatag arcára, a figyelmem utána rögtön az előttünk egyre sűrűsödő növényzetre irányult.
- És? Látsz erre bármiféle farkast?
Sunyi mosolyt villantottam rá a vállam felett. Meztelen talpunk alatt ropogott az avar, és ahogy félrehajtottam egy ágat magunk elől, riadt vijjogással felreppentek a madarak a lombokról. Shaun akkorát ugrott mellettem, hogy majdnem kitépte a vállamat a helyéről.
- Menjünk haza, Nikko...
- Ha már eddig eljöttünk? Kizárt!
Mielőtt válaszolhatott volna, előre törtem az ágak és bokrok sűrű dzsungelében. Shaun még nyikkant egyet mögöttem, majd attól tartva, hogy túl messzire kerülök tőle, engedelmesen a nyomomba eredt. A susnyás előttünk már-már áthatolhatatlannak látszott, tüskék karcolták a bőröm és a levelektől egyre sötétebbnek érződött körülöttünk az erdő, holott biztos voltam benne, hogy fényes nappal indultunk el.
- E-e-ez köd?
Shaun kiáltása nyomán nekem is feltűnt, hogy nem csak a sötétség rontja a látási viszonyokat. Éreztem a bokám körül tekergő, hűvös párlatot.
- Erre! - böktem előre, és újult lelkesedéssel folytattam az utat. Néhány méter után az ösvény kiszélesedett előttünk, a fák és bokrok utat nyitottak egy ködlepte tisztásra. Izgatottan szaladtam előre, néhány lépéssel lehagyva Shaunt, aki ezt riadt nyüszítéssel vette tudomásul. Valami újból megreccsent tőlünk nem messze, és újabb madárcsapat reppent fel riadtan a lombokról. Shaun egy pillanat alatt mellettem termett és belém csimpaszkodott.
- Minket is el fognak átkozni... - súgta a fülembe, mire elnevettem magam.
- Dehogy fognak. Ez a hely nincs elátkozva. Hát nem érzed?
Láttam rajta, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik a kérdésem nyomán. Félve a levegőbe szagolt, aztán riadtan megrázta a fejét. Közelebb hajoltam hozzá, szinte csak tátogva a szót:
- Boszorkányok!
Vagy a szó, vagy a lelkesen csillogó szemem, vagy a körülöttünk támadó, hűvös szellő borzongásra késztette Shaunt. Egy egészen kicsit megesett rajta a szívem és már készültem volna megnyugtatni valamivel, amikor halk kuncogás ütötte meg a fülünket. Csilingelt.
- Mert a boszorkányok, azt hiszed, nem tudnak elátkozni, kisfarkas?
Elfojtott nyögést hallottam magam mellől, de a figyelmem már rég nem Shaunon volt, a környező fákat fürkésztem, próbáltam beazonosítani, merről jön a hang. Egy nyolc éves minden önuralmára szükségem volt, hogy uralkodjak az izgatottságomon.
- Az itteniek nem. Az itteniek jók, és évek óta békében élnek a farkasokkal.
- Ki mondta ezt neked?
- Apa - Ennél a szónál valamiért büszkén kihúztam magam. Egy darabig csend ereszkedett a tisztásra, majd a ropogó, recsegő hang ismét felhangzott egy teljesen másik irányból. Shaun szorítása erősödött a karomon, már-már szólni akartam neki, hogy fáj, amikor a hang forrása végre feltűnt előttünk: egy lány, alig volt idősebb Shaunnál és talán egy kicsivel fiatalabb nálam.
- Az én apukám szerint az erdőnek ez a része a miénk, és ha bárki erre téved, el kell kergetnünk.
- Az én apukám szerint ez a hely elátkozott, ezért nem szabad erre jönnünk.
- Nos, az én apukám szerint... Az én apukám... Az én apukám simán elátkozná a tiéd!
- Az én apukám elharapná a tiéd torkát, mielőtt annyit mondana: humbuk!
Shaun egyre sápadtabban hallgatta a veszekedésünket. A lány szeme villámokat szórt, az enyém inkább kíváncsian fürkészte, érdeklődéssel, ahogy valami új felfedezést szoktak a nagy kutatók. Végül a lány nevetésben tört ki, amit én sem tudtam tovább magamba fojtani.
- Te csinálod a ködöt?
- Ühüm, apa taníított meg rá. Tudok madárhangokat is utánozni.
Felemelte a kezét és mondott valamit, amit egyikünk sem értett. A következő pillanatban a nap bágyadt sugarai áttörtek a szürkeségen és a köd lassan kezdett felszállni. Az egész tisztás ragyogott, élénk zöld vett körbe minket, egy mókus leszökkent az egyik fáról, valahol a távolban víz csobogott és édes, mézes illat terjengett a levegőben. Ámulva forogtam körbe, még Shaun is elengedte a karom, hogy kiderítse, honnan jöhet az édes aroma.
- Nikko vagyok, ő pedig Shaun. Nincs kedved velünk játszani?
- Izma vagyok - felelt végül a lány, és félénk mosoly jelent meg az arcán.

Beletelt néhány hónapba, mire a falka megengedte, hogy az erdőben élő boszorkány családdal barátkozzunk - nem mintha bármit is ért volna a tiltás előtte, mert ugyanúgy kiszöktünk otthonról és összejártunk az erdő egy közös pontján. Izma egyszer-egyszer átjöhetett hozzánk és volt, hogy Shaunnal késő estig náluk játszottunk. Ahogy teltek az évek, Izma egyre szívesebben látott vendég lett nálunk, mígnem egyszer az alfa, Shaun apja, a többi boszorkányt is meghívta. Onnantól kezdve Izma, Shaun és én elválaszthatatlanok lettünk.

- Mit sutyorogtok?
A fa alsó ágáról egyenesen melléjük érkeztem, mire riadtan elrebbentek egymástól. Olyan arcot vágtak, mint amilyet én szoktam, mikor anya valami csínytevésen ér. Márpedig a tizenöt évesek elég ritkán sántikálnak bármi jóban...
- Semmit - vágták rá szinte teljes szinkronban, bebizonyítva, hogy határozottan sutyorogtak valamiről. Gyanakvón felvontam a szemöldököm és a következő pillanatban a karom már Shaun nyaka körül volt, magamhoz húztam.
- Miért engem?! - háborodott fel.
- Te vagy a gyengébb láncszem, belőled hamarabb kiszedem. És te nem tudsz varázsolni...
Shaunt és a többi farkast nem zavarta, ha emberként rajtuk csüngtem, de valahányszor átkaroltam Izmát, az arca elkezdett vörösödni és a következő pillanatban általában pórul jártam valamelyik varázsigéje által. A reakcióját a legkevésbé sem értettem, hiszen állandóan félmeztelenül mászkáltunk körülötte, most akkor meg hirtelen miért lett baj, ha ölelgettem?
- Jól van, én most megyek, kezd későre járni. Jó szórakozást, fiúk!
De Izma nem mozdult, bár a mosoly nem tűnt el az arcáról, mégis valahogy megmerevedett, ahogy Shaunt nézte. A tekintetem a lányról a barátomra vándorolt és az arckifejezése láttán elszorult a gyomrom. Mire visszanéztem, Izma már eltűnt, Shaun pedig valahogy gyengébbnek és esetlenebbnek érződött a karomban.
- Hé, ez csak egyetlen éjszaka. Utána megtanulod irányítani és végre mehetünk együtt vadászni  - belekócoltam a hajába, de vajmi kevéssé reagált a biztatásomra. Halkan hümmentett csupán.
- Minden rendben lesz - folytattam, mire megint csak hümmentett.
- Amikor neked volt... Nagyon... Öhm, nagyon fájt? - bökte ki végül. Nem igazán értettem, miért kérdezi, hiszen szemtanúja volt az első átváltozásomnak, ahogy valószínűleg az egész erdő az üvöltésemet hallgatta aznap éjjel. Már az emlékektől is kirázott a hideg.
- Dehogy. Nem rosszabb, mint amikor leestem arról a fáról, emlékszel? Olyan sökfelé tört a karom, azt hittem, ott maradok.
Az emlékek végre mosolyt csaltak az arcára, fakót és gyorsan halványulót. A tekintete az égre vándorolt aztán, a narancs és bíbor felett úszó felhőfoszlányokra. Együtt figyeltük, hogyan ereszkedik egyre lejjebb a nap, míg az apja értünk nem jött.

- Miért nem mehetek be? A barátja vagyok, segíthetek!
Minden vitatkozásom ellenére apa hajthatatlan maradt, mire mérgesen fújtatva sarkon fordultam. Shaun fájdalmas üvöltése ismét felhangzott az ajtó mögött, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha erősen megcsavarnának, majd kitépnének a gyomromból valamit. Dühösen belerúgtam egy kőbe és megszaporáztam a lépteimet az erdő felé.
- Pszt! 
Az éles hangra megtorpantam és a fa felé lestem. A látásomnak köszönhetően még a gyér fényviszonyok ellenére is egyből kiszúrtam őt, és a gyomrom rögtön újabbat tekeredett.
- Izma... A manóba, tudod, hogy nem szabad teliholdkor itt lenned!
- A manóba? - nevetett, de a hangja gyorsan és szárazon el is halt.
- Telihold van - ismételtem türelmetlenül. - Miért nem mentél haza?
- Shaun... - motyogta végül, a fejét leszegve. A távolból megint felhangzott a fájdalmas, gyötrődő üvöltés, mire mindketten összerezzentünk.
- Hazakísérlek - döntöttem el végül, és mielőtt bármit is reagálhatott volna, felnéztem a fejünk felett ébredező, büszke holdra és megadtam magam a vonzásának.
Félúton jártunk hazafelé, a keze mélyen a bundámban, a lépéseink könnyedén összehangolva, amikor megtorpantam és felkaptam a fejem a zajra. Azelőtt megéreztem a veszélyt, hogy az mindent elsöprő erejével letarolt volna minket hátulról. Annyi időm maradt, hogy Izma lábának feszülve félrelökjem és szembeforduljak a felénk suhanó, szürke árnnyal, mielőtt az heves morgással ledöntött a lábamról. Fogak téptek belém, mire ösztönösen oda-odakaptam, de képtelen voltam komolyabban megsebezni. Bárhogy is került ide, még ebben az eszement formájában is a legjobb barátom volt.
Valami fényes és vibráló csapódott belénk, alig látható hullámok, melyek lesodorták rólam Shaunt. Izma keze remegett a varázslat nyomán.
- Nikko! Jól vagy?
Shaun figyelme ezúttal teljesen a lányon volt. Közéjük ugrottam mély, öblös morgással, mire a farkas csak jobban lesunyta a fejét. A szeme, bár a barátomé volt, őrülten vibrált a sötétben. Izma lélegzete elakadt mögöttem.
- Sh.. Shaun?
A következő, amire emlékszem, hogy a szürke árnyék ismét kilőtt felém, aztán onnantól minden homályba borult.

Legszörnyűbb rémálmomból ébredve ültem fel az ágyon, mire a fájdalom több ponton is élesen belém hasított. Árnyék mozdult mellettem és anya ismerős, gyengéd érintése máris a hajammal játszott.
- Nikko... Óvatosan. Lassan.
- Anya...
Egyszerre voltam megkönnyebbült és egyre idegesebb, ahogy a múlt éjszaka emlékei lassan visszaszivárogtak. Fel akartam kelni, de a fájdalom ismét belém hasított, intenzívebben és főként a bal kezemre korlátozódva. Félve lestem rá, az egész be volt kötve viszont, így semmit sem láttam a sebből.
- Apád attól félt, nem sikerül megmenteni. Alig tartotta már össze néhány ín, mire beértünk titeket az erdőben.
Megborzongtam, ahogy eszembe jutott, milyen érzés volt, mikor Shaun fogai áttépték a húst a mancsomon.
- Szerencsére a kis barátnőtök anyja megérezte a bajt. Addig humbukolt veled, míg sikerült helyretennie.
Bár anyám sosem leplezte a véleményét a boszorkányokkal kapcsolatban, egy egészen kicsit mintha elismerést és hálát hallottam volna ki a hangjából. Izma említése azonban jeges félelemmel öntött el.
- Ő is itt van? Megsérült? És Shaun? Ugye nem...?
Csak foszlányokra emlékeztem az egész harcunkból, a farkasom teljesen átvette az irányítást felettem és rettegtem, hogy esetleg... Anya nem szólt semmit, csak felsegített az ágyból és áttámogatott a szomszédos szobába.
A szeretteim láttán életemben először éreztem úgy, hogy sírni tudnék az örömtől. Izma Shaun ágya mellett ült, halkan beszélgettek valamiről, egymás kezébe kapaszkodva. A jöttömre mindketten felnéztek, és mire kettőt pisloghattam volna, a lány már a nyakamban lógott. A szipogásától nehezen vettem ki, miről magyarázott, úgyhogy a válla felett a legjobb barátomra néztem. Sápadtnak tűnt, szinte beleolvadt a fehér huzatba, de mosolygott. Bocsánatkérőn, gyötrődve, megannyi negatív festéssel az arcán, melyekre semmi szükség nem volt, amit egy széles és komisz vigyorral próbáltam vele tudatni, mire fáradtan felnevetett.
- Nem rosszabb, mint leesni a fáról, mi? - motyogta, mire csak jobban vigyorogtam.
- Mit mondjak... Kemény vagyok, mint a kád széle. De Iz, ez egy kicsit már kezd fájni... - duruzsoltam a nyakam körül egyre szorosabbra fonódó karok tulajdonosának, mire végre elengedett és megtörölte a szemét.
 - Hát az meg mi? - böktem a Shaun nyakában lógó nyakláncra, aminek a medálja úgy tűnt, mintha farkasfog lenne. - Hé, mióta osztogatnak első átváltozás után ajándékot? Én nem kaptam semmit az enyémnél...
- Neked is van - szólt közbe Izma. - Már tegnap oda akartam adni, de aztán úgy gondoltam, jobban értékelnétek a telihold után...
Ellibbent tőlem és a táskájába túrt, majd kivett egy ugyanolyan nyakláncot és kérdés nélkül a nyakamba akasztotta. Mire bármit is mondhattam volna, a pólója nyakához nyúlt és kihúzta alóla a fog alakú díszt. Rájuk vigyorogtam, majd a sagjó kezemre fittyet hányva bevetődtem az ágyba Shaun mellé, magunkra rántva az addigra már nevető Izmát is.

- Csak egy pici vágás az egész... - ígérte Izma, de Shaun továbbra is bizalmatlanul méregetett minket.
- Ja, egy gyors vágás és kész. És azt az ujjad nyisszantja le, amire úgysincs semmi szükséged - tettem hozzá, mire a boszorkány erőset bokszolt a vállamba. Felnyögtem és megdörzsöltem az ütés helyét, de Shaun kivételesen nem érezte jobban magát ettől sem.
- Nem is tudom... Ez Nikko születésnapja, miért az én jövőmet akarjuk megnézni?
- Te vagy a próba. Ha belehalsz a folyamatba, nem a szülinaposnak ér véget ilyen csúful a szülinapja - magyaráztam, és ahogy Izma felém emelte az öklét, sietve odébb másztam a földön és a tábortűz másik felére, Shaun mellé huppantam inkább le.
- Az egész jóslás teljesen veszélytelen, és csak egy pici vérre van szükségem. Ne legyetek már ennyire... - Izma felsóhajtott, aztán végül felém fordult a késsel a kezében. - Jól van, nagyszájú, kezdjük akkor veled.
- Nem ezüst, ugye? - Bizalmatlanságot színlelve felé nyújtottam a kezem. - Tényleg nem szeretnék pont huszonkét évesen... Au!
Mielőtt befejezhettem volna, éles fájdalom hasított a tenyerembe, mely aztán rögtön tompulni is kezdett. Izra a tálka fölé irányította a kezem, hogy a vér a gyógynövényes katyvaszra csöpögjön, aztán a sebre nyomott egy zsepit és figyelmen kívül hagyva mindkettőnket jósolni kezdett. Mindketten visszafojtott lélegzettel figyeltük.
- Nagy változás áll előtted... - mormogta, és beleszórt a tálkából egy csipetnyit a tűzbe. - A hold? A hold megváltoztat. Elveszi, ami a legfontosabb neked.
- Nem késtél egy kicsit el ezzel? - nevettem, de Shaun csendre intett. Izma arca merevnek és komolynak tűnt. Ismét a tűzbe szórt valamit, mire a lángok sisteregni kezdtek, el-elszíneződtek néhány pillanatra.
- Egy szigetet látok... Barátság... Árulás... Ez... Ezt nem értem. - Izma hirtelen felszisszent és a nyakához kapott. Shaun aggódva megfeszült mellettem. - Árulás, és... Fájdalom.
Nem igazán értettem semmit a jóslatból, de nem tetszett a hirtelen ránk ereszkedő, feszült légkör, úgyhogy megpróbáltam elviccelni.
- Kösz, Iz, ez egy nagyon biztató szülinapi ajándék...
- Biztos, hogy a holdat látod? - szólt közbe Shaun. - Nikkel tisztavérű farkasok vagyunk, nem haraphatják meg ismét.
- Éreztem, ahogy egy farkas fogai belém... Nikkóba... - Izma nem fejezte be. A tál maradékát a tűzbe öntötte és aznap este nem volt hajlandó szóba hozni többet ezt az egészet.

- Rájöttem, miért nincs értelme a veled kapcsolatos jóslataimnak - toppant mellém a semmiből Izma egy nap, amikor épp farkasként heverésztem egy árnyékos helyen. Shaun tőlem nem messze aludt, de az ismerős léptekre hegyezni kezdte a fülét.
- Gyerünk, változzatok már vissza! Ez fontos - csüccsent le mellénk törökülésbe. Shaun közelebb fészkelt hozzá és az ölébe hajtotta a fejét, amit a lány gondolkodás nélkül cirógatni kezdett, én pedig lustán kinyújtóztam, míg a mancsaim ujjakká nem változtak, és a csontjaim ropogva, recsegve engedelmeskedtek tiszta vérem óhajának. Izma rutinosan odadobta a felsőm anélkül, hogy jobban megnézett volna.
- Szóval? Miért nem működik rajtam a humbuk?
- Mert nem veled kapcsolatosak a jóslataim. Emlékszel? Mindig a véreddel próbáltam. Csakhogy a véred nem csak a tiéd, osztozol rajta a szüleiddel, a felmenőiddel, a testvéreiddel...
- Nincsenek testvéreim - ingattam a fejemen, majd a kezem Izma mellé helyeztem Shaun bundájára. - Vérszerintiek, legalábbis.
- Biztos? Nos, apukádék sem tudnának már átváltozni, úgyhogy arra gondoltam, talán egy unokatestvér, vagy egy gyerek, bár ennyire nem látok a jövőbe... Mi kellene hozzá, hogy a fiad ne farkasként szülessen?
- Hmm, például emberrel kéne hálnom.
Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, majd Izma elpirult és félrekapta a fejét.
- E-Ennyire előre nem hiszem, hogy a jövőbe látnék... Biztos vagy benne, hogy nincs testvéred?
- Csak tudnék róla, ha lenne! - nevettem, és bár nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznöm őt, annyiban hagyta a témát. Az én fülembe viszont sikeresen beleültette a bogarat...

A pályaudvar majdnem teljesen kihalt volt a hajnali órákban. Rajtam kívül csak néhányan lézengtek a megálló körül, a legelső busz indulására várva. A menetjegyet gyűrögettem a kezemben és az előttem álló út kihívásain töprengtem, amikor hirtelen lehuppant mellém egy sovány, kapucnis alak a padra. Összerezzentem.
- Hogyan...?
- Tényleg azt hiszed, hogy harminc év után tehetsz bármit anélkül, hogy nekem az ne tűnne fel?
Shaun szeme rám villant a kapucni sötétje alól, mire ösztönösen nyeltem egyet. Nem tűnt mérgesnek, de éreztem a benne morgó farkason, hogy nem is örül.
- Anyáéknak nem tűnt fel - vontam végül vállat könnyed vigyorral, mire csak megcsóválta a fejét.
- Istenem, Nikko... Meg sem merem kérdezni, átgondoltad-e ezt az egészet.
Előre dőlt és a térdére könyökölve a tenyerébe temette az arcát. A hangja tele volt gyötrelemmel és aggódással, háttérbe szorítva a neheztelését, amitől rögtön megenyhültem. Közelebb húzódtam hozzá a padon és átvetettem a karom a hátán.
- Hé... Meg kell találnom - motyogtam szelíden, mire lassan felemelte a fejét és rám nézett. Mióta kiderítettem a létezését, mióta felvetettem apáék előtt a lehetőségét egy testvérnek, és olyan gyászos, halott lett a légkör... Csak erre tudok gondolni. Csak rá.
- Honnan vagy olyan biztos benne, hogy ő meg akar ismerni téged?
Megvontam a vállam. Nem igazán számított. Ő volt az egyetlen, akivel összekötött a vér, és emiatt nem aggódtam azon, mit szól majd hozzá, ha kiderül, hogy van egy féltestvére. Az izgatottságom erősebb volt a kétségeimnél.
- Izma sosem bocsátja meg, hogy el sem köszöntél - tette hozzá végül, mire bűntudatosan behúztam a nyakam.
- Meg fogja, amint visszatérek még egy kisfarkassal.
- Édesanyád... Ahh, minek fárasztom magam egyáltalán? - sóhajtott Shaun, visszatemetve az arcát a tenyerébe. - Hogy fogsz túlélni odakint egyedül, arra van egyáltalán bármi ötleted? Honnan lesz pénzed? Hogyan fogsz beolvadni az emberek közé?
Hirtelen felegyenesedett és lerázta a kezemet magáról.
- Komolyan, Nik, gyere velem haza. Készítünk egy tervet és elkísérlek. Megkeresem őt veled. Egy hét alatt összekészülünk az útra, apádék...
- Apáék sosem engednék, és a tiéd sem. Te leszel a következő alfa, nem hagyhatod ott hónapokra őket.
- Nem akarok alfa lenni - vágta rá szinte egyből, komoran, mire elnevettem magam és játékosan megpaskoltam a fejét.
- Akkor hazahozok neked egy új alfát. Mit szólsz? Ez lesz az ajándékod.
Dühösen félresöpörte a kezem, morogva valamit arról, hogy már nem gyerek, de az arcán láttam, hogy nem maradt több ellenérve. Hagyni fogja, hogy elmenjek.
- Ne szólj nekik. Időre van szükségem, mielőtt rám találnak.
- Megpróbálom lelassítani őket, de nem ígérek semmit.
A busz lassan begurult mellénk, de egyikünk sem mozdult. Shaun mogorván, szigorúan méregetett, amitől csak még gyengédebben mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban magához húzott és átölelt.
- Az irataid? Útlevél?
- Megvannak.
- Pénz?
- Egy darabig elég.
Lassan kikászálódtam az ölelésből, felkaptam a pad lábánál pihenő sporttáskámat és beálltam a sorba, onnan fordulva vissza a legjobb barátom felé.
- Vigyázz Izmára. És az isten szerelmére, mondd már el neki, hogy szereted! Legyen legalább öt gyereketek, mire hazaérek.
Shaun arca egy pillanat alatt rákvörössé változott.
- Idióta! Magaddal törődj! És ne merészelj egy évnél tovább ellenni, vagy én megyek utánad!
Intettem neki válaszul. Lassan én kerültem sorra. Már készültem fellépni a buszra, mikor eszembe jutott valami. Nem is egy gondolat, sokkal inkább egy érzés, ami arra késztetett, hogy megtorpanjak. Az otthon érzése. Az elszakadásé. A magányé. Shaun felé pillantottam és tudtam, hogy mindent könnyedén leolvasott az arcomról, mert tüntetőleg összefonta a karjait.
- Na, már nem is olyan jó ötlet, mi? Nagyeszű...
Nyeltem egyet és magamra erőltettem egy mosolyt. Shaun felsóhajtott, végül halványan, kedvesen viszonozta.
- Minden rendben lesz.
Kiszélesedett a mosoly az arcomon és felélénkülve odaintegettem neki.
- Szeretlek, Shaun!
Rögtön felénk fordult néhány kíváncsi arc, Shaun pedig újabb árnyalatokat vörösödött.
- Ne kiabálj félreérthető dolgokat az emberek előtt, te barom!
- De hát szeretlek. Izmát is. Anyáékat is. Megmondod nekik?
- Jó, jó, menjél már! - kalimpált felém, próbálva minél jobban a kapucnija mögé rejtőzni. Elnevettem magam és felkapaszkodtam a buszra. Bármi is várt rám mérföldekre odébb, tudtam, hogy megér minden kalandot és kihívást. Alig vártam, hogy egyesíthessem a családomat.

Kíváncsian figyeltem az arcát, mintha a tükörképemből próbáltam volna olvasni. A távolság ellenére is tisztán láttam rajta a megdöbbenést, az értetlenséget és a felismerést, amitől képtelen voltam letörölni a felsőbbrendű vigyort az arcomról. Hónapokon át kerestem, és alig néhány karnyújtás választott csak el tőle. A ladikja békésen ringatózott a vizen, a hullámok fel-felcsaptak a szikláról lelógatott, mezítlábas talpamig. Lassan feltápászkodtam, ügyelve rá, hogy végig szemkontaktust tartsak vele.
Végre megtaláltalak...

Lobo Colby (NJK), apa

Shiba Colby (NJK), anya

Finch Colby (JK - Mary karaktere), féltestvér, leendő falkatárs, mit társ, vezér, a legjobb bro (az, hogy az egyetlen, nem invalidálja a "legjobb" jelzőt)

Shaun (egyelőre NJK), gyerekkori barát, fogadott testvér-féle, de hát mégsem egy Finch, az alfa tisztavérű fia

Izma (egyelőre NJK), gyerekkori barát, nőstény, meg minden, határozottan nem Finch, boszorkány